A pozsonyi Kalligram Kiadó és a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Dialógus könyvek címen új sorozatot indított, elsőrendűen a magyar, illetve szlovák és cseh kutatók kapcsolatainak kiépítésére. Az első itt ismertetett könyv az 1996 novemberében tartott konferencia anyagát adja közzé a nyelvi érintkezések kérdéséről. Sándor Klára a magyar–török kétnyelvűségről értekezik, ennek három vagy talán négy rétege is van, az V. század előttiről azonba semmit sem tudunk. A második az 500–895 közti korszak, a harmadik a későbbi középkor a besenyő és kun kapcsolatokkal, az utolsó pedig az oszmán hódoltság ideje. A nyelvtudomány eddig csak a szókölcsönzéseket vizsgálta, holott a nyilván hosszan tartó kapcsolatok alatt a nyelv egyéb összetevői is hathattak, a kunok és a magyarok esetében nyelvcserére is sor került, a kunok átvették a magyart. A második korszakban a nyilván fontos kazár kapcsolat mellett nem zárható ki az avar hatás.

A többi tanulmány már a mai nyelvi érintkezések problémáit vizsgálja. Gyivicsán Anna a magyarországi szlovákok példáján a nyelvi hierarchia különböző szintjeit mutatja be. Borbély Anna a magyarországi románok nyelvhasználatát vizsgálva úgy látja, hogy abban az irodalmi standard és a helyi nyelvjárás elemei váltakoznak. Csernicskó Károly az ukrajnai magyarok ukrán nyelvoktatásának a nehézségeire utal, a korábbi orosz túlsúlyra, meg a tankönyvek és szótárak hiányára. Kovalcsik Katalin a cigány nyelv alacsony presztizsét konstatálja mindenfelé. Lanstyák István, Simon Szabolcs és Szabómihály Gizella egy kérdőíves felmérésről számolnak be, ez arra kérdezett rá, mit tartanak a szlovákiai magyar szövegekben nem a magyar standardhoz tartozónak. A szavak kétharmadát a válaszolók elfogadták, egyharmadát elutasították, ezek közt elég sok az idegen szó, de nem biztos, vajon a többi nem számítható-e a standardhoz. Bergendiné Urbán Mónika a galántai magyar gimnázium tanulóival végzett felmérést (73 fővel), egyikük sem tartotta magát kétnyelvűnek, a nyelvhasználat szerintük a körülményektől függ. Vančóné Kremmer Ildikó egy szlovák tanítási nyelvű iskola tízéves gyerekeit figyelte meg angol órán, a gyerekek közt 16 a szlovák, 12 a magyar. Az óra játékos részében előfordul a váltás angolról, de nem szlovákra, hanem magyarra. Misad Katalin és Hurka Katalin a pozsonyi magyar tanszék magyar nyelvoktatásának a gyakorlati kérdéseit vetik fel, a hallgatók egy része ugyanis csak kiegészíteni kívánja magyar nyelvismereteit, mások viszont minden előzetes tudás nélkül érkeznek, és gyakorlati okokból akarnak magyarul megtanulni.

Az amerikai Juliet Langman egy képzelt, a magyar–szlovák nyelvhatáron fekvő kisváros nyelvi és asszimilációs kérdéseit vizsgálja, a magyarból szlovákká asszimilálódók szlovákabbak akarnak lenni az igaziaknál. Gereben Ferenc hét ország 2500 magyarajkú, de kétnyelvű lakosának kérdőíves adatai alapján megállapítja, hogy az identitás tudata vertikálisan és horizontálisan sokféle elemből áll össze, de a legfontosabb a nyelv, a történeti tudatot csak a megkérdezettek egynegyede tartja fontosnak. Kontra Miklós összehasonlítja az Egyesült Államokban és Szlovákiában a többségi nyelv kizárólagos volta mellett és ellene szóló érveket, a mellette szólók az érvényesülés kérdését vetik fel, meg az állampolgárság kapcsolódását a hivatalos nyelvhez. Az ellene szólók a nyelvi szegényedést és a kommunikációs nehézségeket emlegetik. A kötethez tárgy- és névmutató csatlakozik.

A másik kötet az 1997 júniusában tartott konferencia anyagát közli. Ezt abból az alkalomból tartották, hogy a kiadó megjelentette szlovák nyelven Bibó István válogatott munkáit. Ennek megfelelően az előadások jelentős része kapcsolódik Bibó mondanivalójához. Boros Jenő magyar nagykövet rövid bevezetője az ünnepélyes szólamok mellőzését kérte.

Peter Zajac, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója Közép-Európa kérdését vetette fel, ez nála nagyjából az egykori Monarchiával azonos, de Lengyelországot egészében ide sorolja. Ennek a térségnek a föderáció felelhetne meg, de ma már ezt inkább összeurópai vonatkozásban kell keresni. Utal az itteni fejlődés hasonló vonásaira, és úgy látja, a térség stabilitása csak párhuzamos fejlődés esetén valósulhat meg. Kende Péter a kis nemzetek három lehetséges útját vázolja fel. Az egyik a beépülés egy meglévő birodalomba, ahogy az 1918 előtt volt, a másik, a korszerűbb, a nemzetállam. A Monarchia fennállása idején a legtöbb etnikum még a nemzetépítés szakaszában volt. A harmadik lehetőség a szövetkezés, de ehhez akarat kell, és vannak lelki, gazdasági és politikai előfeltételei. Dušan Škvarna a nemzeti öntudatosodást vizsgálja a történeti Magyarországon a változás és a változatlanság aspektusából. A szlovákok esetében az alap a nép volt, a magyaroknál a történetiség. Az állam megléte révén persze a magyarok előnyösebb helyzetben voltak. A szlovák nemzeti eszme tömegbázisa csak 1918 után alakult ki. A Magyarországon belüli létet sokáig nem utasították el a szlovákok. A szlovák nemzeti szimbólumrendszer szegényesebb a magyarnál. A Monarchia fennmaradásának utolsó esélye 1848-ban volt meg. Ivan Kamenec az antiszemitizmus és az asszimiláció problémáit vizsgálva, a “hősök” közt sorolja fel Esterházy Jánost, ugyanis ő volt a szlovák parlament egyetlen tagja, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt. Az antiszemitizmus vallási és gazdasági gyökerei közösek. A szlovákok esetében arra is kell utalni, hogy 1867 után a zsidók, mint nem nemzetiség, több előnyhöz jutottak, magyarrá asszimilálódtak, ezért váltak ellenszenvessé a szlovákok szemében. A szlovákoknak nem volt ilyen asszimilációs erejük, 1918 előtt csak Túróc megyében volt néhány ezer asszimilált zsidó. Ma persze csak rejtett antiszemitizmusról lehet beszélni. Sok analógia éppen Bibó nyomán ismerhető fel.

Ján Čarnogurský volt szlovák miniszterelnök előadásának provokatív címében (Hány gyermeke volt Bibó Istvánnak?) teljesen vállalja Bibó (akkori) felfogását. Szerinte a szlovákokat vitalitásuk mentette meg, a mai magyarok fogyása rossz fejlődés, meg kellene állítani. Bibó munkáiból azt is leszűri, hogy a legnagyobb tekintélye az erőnek van. Tőkéczki László erősen bírálja Bibó racionalizmusát, amely a nyugat-európai fejlődést egyérteműen pozitívnak mutatja be, holott nemzetiségi problémák ott is vannak. A szovjet vagy a jugoszláv fejlődés értékelése Bibónál ma már teljesen elavult, de ezt lehet mondani heveny Habsburg-ellenességére is, amelyet egyébként magánkörökben később maga is visszavont. A bibói “hamis realizmus” ugyancsak elhibázott felfogás, hiszen valóban realisták voltak az általa így megbíráltak.

A cseh Bohumil Doležal Bibó felfogását az európai társadalomfejlődés értelméről Masaryk és a szintén cseh Emanuel Rádl (1873–1942) nézeteivel veti össze; utóbbi arról volt ismert, hogy a két háború közt a csehszlovákiai kisebbségek védelmében tevékenykedett, maga is filozófus, mint Masaryk. Cseh szemmel Bibót konzervatívnak tartja. Masaryknál az európai fejlődés nagy fordulópontja a reformáció, vagyis a huszitizmus is, végül egy Isten nélküli valláshoz jutott el. A református Bibó azért kiemeli a középkor pozitív vonásait, a keresztény mozzanatot. A magántulajdon alapvető voltát elvetette. A hithű katolikus Rádl sokkal közelebb áll Bibóhoz, ugyanakkor a csehszlovák nemzetegység híve is volt. A demokráciát, Bibóhoz hasonlóan, ő is a középkori kiváltságokból eredeztette. A pap a későbbi értelmiség előfutára volt. Masaryk 1914 előtt nem volt a cseh szellemi és politikai élet központi alakja, Rádlt pedig különcnek tartották. Bibó és Rádl szélesebb perspektívát fogtak át, mint Masaryk, a keresztény és latin civilizációt emelték ki, és szembefordultak a romantikus misztifikációval.

Dušan Kováč, az SZTA Történettudományi Intézetének igazgatója az európai nacionalizmust kapcsolja össze a közép-európai népek nyomorúságával. A nacionalizmust modern, a XVIII. század óta megmutatkozó városi jelenségnek tartja. Az etnikum korábban is természetes környezetet jelentett. Bibó etatizmusa kapcsán a nacionalizmus és az állam összefonódására utal. A Monarchián belül az egyes nemzetek fejlődése aszinkronban volt, és ez ma is így van. Egyik utódállam sem volt igazán nemzetállam. Ľubomír Lipták a kisváros és a nagyvilág kettősségét mutatja fel a szlovák példán. A városban 1918 előtt nem alakult ki a több nemzetiség együttélésének valamiféle modellje. A nagyvilág hatása a radikalizmus megjelenése volt. A kollektív bűnösség alapján először a zsidókat űzték el, azután a magyarokat és a németeket, végül a pártállam idején a burzsoáziát, és ezzel a várost is megsemmisítették. Ez azonban nemcsak a nagyvilág hatása volt. Katarína Zavacká a nemzeti önrendelkezés problémáját járja körül, ez kezdettől kétélű fegyver volt, s 1990 táján újabb robbanásokat idézett elő. Az egyes államokban továbbélt a demokratikus centralizmus elve, a szuverenitáshoz való ragaszkodás. Az elv ma az integrálódás ellen hat. Le kellene szűkíteni érvényességét arra, hogy a nemzet szabadon választhassa meg kormányformáját.

Peter Zelenák a szlovák kérdés átalakulását Szlovákia kérdésévé teszi vizsgálat tárgyává, utalva arra, hogy a szlovák kérdés Bibónál nem kerül elő. 1938–39 eseményeire a szomszédok miatt került sor. A magyarosítás következményei 1918 után is hatottak, a szlovák társadalom struktúrája emiatt nem volt eléggé fejlett. Ezért volt cseh túlsúly és csehszlovák nemzetegység. A kisebbségi kérdésre szlovák koncepció nem volt, mert ezt az egész csehszlovák állam problémájának tekintették. A magyar kisebbség a magyar kormány hatása alatt állt, 1938-ban ezért volt bomlasztó, ez magyarázza meg az 1945 utáni politikát a magyarokkal szemben. Ez nem volt eredeti szlovák elképzelés. A területi integritás fontos volt. A csehekkel kapcsolatban csak az 1960-as évek új nemzedéke vetett fel új megoldást. Peter Švorc a szlovákok helyzetét mutatja be a Monarchia idején, főképp az összeomlás szakaszában. 1914 után a szlovákok csak taktikából azonosultak az állammal, de az állami önállóság vagy a csehekkel való közös állam sem jött sokáig szóba. Az emigráció, különösen az Egyesült Államokban, radikálisabb volt, de sokáig az sem ment túl az egyenjogúsítás követelésén. A csehszlovák megoldás itt is csak nehezen alakult ki. 1918 őszén volt kísérlet kelet-szlovákiai magyarbarát szeparatizmusra, de ennek a csehszlovák állam véget vetett.

A cseh Milan Nič Bibó és Hodža föderációs elképzeléseit veti össze az 1945 utáni időszakra vonatkozóan. Egymást kiegészítő javaslatok ezek. A 33 évvel idősebb Hodža még a XIX. század embere, Bibó már a XX. századé. Foglalkozásuk is különböző, politikai állásfoglalásuk is, Hodža liberális konzervatív, Bibó pedig baloldali liberális. Hodža a németek és az oroszok közti térségre javasol megoldást 1942-ben megjelent könyvében, Bibó a német, olasz, osztrák körön belül marad. A versailles-i rendezést Hodža pozitívnak tekintette, Bibó utalt zavaraira, amelyeket Hodža nem vett figyelembe. Bibó viszont nem vette figyelembe a versailles-i rendezés akkori, konkrét politikai okait. Hodža az 1918-as határok mellett volt, Bibó ezeket etnikai alapon kívánta módosítani. Hodža romantikus volt, amikor úgy látta, hogy a térség többi etnikuma mind demokrata. Bibó a kölcsönös félelemre utalt. Hodža nem bízott a nemzetállamokban, ezért az általa elképzelt föderáció központi hatalma erős, megakadályozhatja a kilépést. Hodža a Szovjetuniótól félt, Bibó 1946-ig nem.

Az előbbi kötet a tanulmányokat magyar nyelven közli, szlovák és angol rezümével. A második már kétnyelvű, a magyar szöveg mellett a szerző hovatartozása szerint szlovák vagy cseh nyelvű. Azt hiszem, a jövőben ezt a megoldást kellene követni, de angol rezümét mégis meghagynék.

Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony-Bratislava, 1998. Kalligram – a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 143 p. – Kis nemzetek és országok Közép-Európában. Szerk. Lanstyák István és Szabómihály Gizella. Pozsony-Bratislava, 1998. Kalligram – a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 171 p.